Koppány menti viselet

Koppány menti viselet

Még a Wikipédia sem említi a magyar viseleteket között a Koppány menti népviseletet, csak összefoglalva egy csoportba sorolja a dunántúli viseletekkel, pedig egy nagyon szép, parasztos ízlésvilágú viseletről van szó, amely azért mutat több polgári, városias jegyet is. Nem egy túl díszes viseletről beszélünk, de maga az anyaga egy gazdag, nemes anyag. A fejrevalók között sem találunk még csak utalást sem az erre a vidékre jellemző pillére. Pedig ez aztán tényleg egy nagyon egyedi, csak erre a vidékre, illetve néhány falura jellemző fejrevaló.

Koppány-mente és a Kapos völgy viseletével Tolna megye észak-nyugati csücskében találkozhatunk. Földrajzilag közelebb esik ez a rész Baranya és Somogy megyékhez, mint a sárközi Duna-menti tájegységhez.
“Néprajzi szempontból a keletre igyekvő Koppány folyó és Kapos a dombok közt egy háromszöghöz hasonlító zárt völgyet hozott létre, melynek népi kultúrájában hasonlóságot mutat. A Kapos-Koppány mente jellegzetes fejviselete a pille, a katolikus menyecskék kontyra helyezett fejdísze. A környék falvaiban (Tolna megyében: Miszla, Ozora, Szakály, Regöly, Koppányszántó, Magyarkeszi, Nagykónyi, Döbrököz, Értény, Kocsola, Gyulaj, Kurd, Pincehely, Szakcs, Nak és Somogy megyében Törökkoppány) használatos pillék anyagukban, formájukban kissé eltértek egymástól, így a hozzáértő könnyedén felismerhette egy búcsúban vagy vásárban, hogy melyik menyecske melyik településről érkezett.”

Négy fontos része van a Koppány menti viseleteknek, fentről lefelé haladva: a fejrevaló, a felső ruha, az alsó ruházat, a lábravaló.

A fejrevaló – Pille

A pille egy nagyon egyedi viselet, mely csak a Kapos – Koppány menti falvak jellegzetessége. Mi Nagykónyiban élünk, erre a falura is jellemző a pille egyedi formája. Hogy hogyan alakult ki? A lányok „cicába”, vagyis egy ágú fonatba fogták a hajukat, a végére pedig szalagot kötöttek tarka szalagot kötöttek. Hétköznap gyakran két copfot is hordtak a lányok, de templomba így soha nem mentek, csakis egy fonattal. Az asszonyok ezt a fonatot kontyba tekerték, s erre főkötő került. Ebből alakult ki a későbbi pille. A pille falvanként változó volt, egy -egy búcsúban ránézésre megállapították egymásról, hogy ki hova való.

Az asszonyok a kontyukhoz egy szögletes ronggyal betakart rámát is használtak. A feltűzött hajra vászon kontyruha, majd fejcsipke került, erre pedig fejkendő. A fejcsipke széle épphogy kilátszott a kendő alól, ez általában keskeny gyári slingelés volt. “A fejkendő lehetett kasmír, selyem, vagy „bécsi piros”. A fejkendők általában nagyobbak voltak valamivel, mint amit a kendőkötés megkívánt, ezért négybe vágva kisebbre varrták ezeket. A kendőt hátul a tarkón kötötték meg, két szárnyát pedig kétfelől, mint a „pille szárnya” rendezték el, mely főként a merevebb tartású selyemkendőknél sikerült. A 20-as évek vége felé alakult ki ebből a kendőkötésből a „pille”.

A kéregpapírból készült merevített formát selyemmel borították, islóggal, üveggyönggyel díszítették. (Az islóg apró fémlemezkékből álló ruhadísz, ma “flitter”-nek nevezzük.) A kontyra ezután is rákerült a fejcsipke, mely a homloktól körbe befedte a fejtetőt. Ezt is szalaggal, gyöngyökkel díszítették, hisz már nem takarta el a kendő. A fejcsipke és a „pille” színe a ruha színével harmonizált, készítettek sárgát, rózsaszínt, világoskéket, de legtöbbször fehéret viseltek. Megfigyelhető, hogy apró formai változások vannak a környező települések „pilléi” közt. Más a kocsolai, a dalmandi,  a kónyi, a szakcsi „pillék” alakja. A pillét ügyes kezű, varrni tudó asszonyok készítették el saját elképzelésük alapján vagy a megrendelő igénye szerint.
A pille a kontyra vagy kontydobozra kötött selyem vagy kasmír kendőből alakult ki. A kendő sarkait díszítették csüngőkkel, rojtokkal, hímzéssel. Ez volt a „lógós pille”. Később ennek a szárnyába keménypapírt helyeztek, ezzel a szárny egyre jobban közelített a vízszintes fekvéshez. A fotózáson egy festett pillét vettem föl, amit magam készítettem el egy réges-régi darab mintájára. Erről az eredeti régi darabról másoltam a mintát, amit fekete szaténalapra festettem.

A pille ünnepi típusa, a flitteres, az 1940-es évektől jelent meg. A pille bevonata lehetett még taftselyem, szatén, brokát, amely alkalmazkodott a ruha színéhez. A pillét díszítették hímzéssel, festéssel, gyöngyökkel, rátétekkel. A menyecske öltözködésének lényeges eleme volt a pille felhelyezése. A konty felrakása után úgynevezett lekötő került a fejre. A lekötőt gumi szorította a kontyra, és hajcsattal rögzítették a hajhoz. Ezután a pille dobozát a kontyra húzták és nagyfejű gombostűvel a kontyba tűzve rögzítették. A pille alá a lekötő lyukain keresztül kupacsatot helyeztek. “

A pille viselése az első gyermek megszületéséig volt általános, így én már nem is viselhetném, de mindenképpen szerettem volna néhány fotón megörökíteni ezt az egyedi fejrevalót.
Az 1930-as évek közepétől a menyecskék ünnepi ruhája általában kasmírból készült, így ettől kezdve a pille bevonatát is kasmír alkotta.

Alsó szoknyák – Péntők

A slingölt péntők, házi vászonból (pamut), vagy ünnepre keményített gyolcsból készültek. Szélüket cakkos kivarrás díszítette. Hurkolással körülvett lyukhímzéssel szegélyezve, lyukacsos és lapos fehérhímzéssel díszítve. Később gyári slingeléssel szegték őket, a „dógozó naplósakat” keskenyebbel, az ünnepieket szélesebbel. Általában öt péntőt vettek magukra.

Ezek hossza az 1920-as évekig szinte bokáig érő volt, aztán fokozatosan rövidült 75-70 cm-re. Az alsók hasítéka hátulra, a két felsőé pedig előre esett. Derékban erősen ráncolták őket, bőségük 4 – 4,5 m volt. A péntőkre került a selyemből, atlaszból, később bársonyból készült szoknya. Színe általában sötét, később világosabb árnyalatok is készültek gyári hímzésű virágmintás selyemből. A szoknyák alsó széle általában piros kartonnal 8-10 cm szélesen visszaszegett.

A női viselet jellegét, szerkezetét legjobban a farpárna, a „pufándli” megjelenése változtatta meg. A ’20-as évek vége fele kialakuló helyi szépségideál szerint a szoknyának elől laposan, hátul kereken kellett állnia. Ennek érdekében kezdetben az alsószoknyák hátsó részének többszörös szegőzésével, később a derékra kötött pufándlival megemelték, „kitömték” a fartájékon a szoknyát. A pufándli viselésével a csípő sokkal szélesebb lett, a szoknya régebbi egyenes esése is megváltozott, terjedelmesebb lett és följebb került a derékrész is.

Rékli – Röpike – Blujz – Blúz

A régi divat szerint díszes, kimunkált felsőruházat. Néhány ügyes kezű lánytól, asszonytól eltekintve mindig varrónővel készültek. Egészen testhez állóra szabták, a szoknyával azonos anyagból. Ujjuk hosszú és szűk, vállban kissé megemelt, nyakuk magasan záródott, elejük végig gombos. A szoknyán kívül, rövid derékkal, a kötény alatt viselték. Az egész réklit csípésekkel „mizlikkel”, karcsúsították és hátul gömbölyűre, karéjosra képezték ki. Elejüket gazdagon díszítették gyári zsinórral, csipkével, „Margit dísszel”, díszes gombokkal, gyöngyökkel. A réklihez viselt szoknyák alját szalagokkal, zsinórozással díszítették.
A megváltozott körülmények, az anyagi problémák az alapanyagok beszerzési nehézségei kihatottak a rékli divatjára is . A díszek kezdetben szükségből egyszerűsödtek, majd az új divat követelményeinek megfelelően elmaradtak. Szabásvonala megváltozott. Egyre hosszabb lett, nem idomult annyira testhez, a szoknyába bekötve viselték, köténnyel. Díszítése már polgári jellegű, olyan díszítőelemekkel látják el, melyet előtte nem használtak: matrózgallér ruhaanyagából készült masni, textil rózsa, széles gallér.
Az 1930-as évek második felében a rékliket újra a szoknyán kívül kezdték hordani és röpikeként nevezni. A röpike általában a szoknya anyagából készült és a pufándli (az alsó szoknyák alá helyezett “hurka”, amely megemeli a szoknya hátulját) egyre nagyobb térhódítása miatt alja egyre bővebb és hosszabb lett. “A röpike alja szépen ráfeküdt a szoknyára és ezzel tulajdonképpen eltakarta a szoknya hasítékát, így már a kötény viselése akár el is maradhatott. “Bőségüket a derékrésznél behúzott kötővel szabályozták. A röpikék már gyári anyagból készültek: kartonból, magában mintás vagy apró, virágos selyemből. A röpike mellett a fiatal lányok, asszonyok már a városi mintára készülő blúzokat kezdték el viselni, melyek a legkülönbözőbb minőségű és színű anyagokból varratták a varrónőnél. A módosabb lányok, asszonyok bársonyból készült öltözetükhöz már kabátot is varrattak, melynek színe a szoknyával azonos. Ez már testhezálló, galléros, úgymond fazonos volt. A módosabbaknak több rend, azaz több öltözetük is volt bársonyból.”

A kötény

A szoknyák között találunk kötényfoltosat, vagy olyat, ami anélkül készült. “Sötétfalú szoknyához fekete selyemből, lüszterből készült kötényt viseltek. Alakja keskeny, egyenes, két oldalán hajtásokkal, hossza a szoknyáéval szinte megegyező volt.
A szoknya alakjának és hosszának változásával alakult a kötény is. Rövidebb, kerekebb lett. Készülhetett világosabb anyagból, kartonból is. Díszítése is változott, szélét cakkosan hímezték. Később az előbbiekben már említett blujzok aljának hosszabbodásával az ünnepi viseletből elmaradt a kötény. A felsőrész hosszú alja eltakarta a szoknya hasítékát, így praktikussági okokból nem volt szükség a kötényre, mivel az viszont takarta volna a selyem, vagy muszlin felsőrész elejét, néha fodros alját.
Bizonyos alkalmakra, vendégfogadásra, lakodalomra azonban készültek szép, kerek, bőségesen díszített kötények fehér hímzéssel, lyukvarrással díszítve.”

Ha a szoknya eleje hasítékát kissé oldalra helyezték, akkor nem nyílt szét járás közben a szoknya eleje, így nem volt fontos a kötény. A szoknya eleje hasítéka alatt a szoknyát gyakran üveg, vagy fém gombokkal is díszítették. A fenti képen rajtam is egy ilyen szoknya látható.

Lábravaló – Cipő, csizma, tutyi

Általános viseletként jellemző volt a gyapjúból kötött rózsás tutyi, melyet hétköznapokon viselték. Ünnepeken a nők cipőt, a férfiak csizmát hordtak.
Az 1900-as években a nők magas szárú, enyhén magasított, fűzős cipőt viseltek, mely készülhetett bőrből, bársonyból.
Az 1930-as években már pántos, magasabb sarkú, az úgynevezett „spánglis cipő” divatja élt.
Az 1940-es években már a városias jellegű cipőket viselik. Megjelennek az elől nyitott szandálok, magas sarokkal.
Az idősebb korúak ragaszkodtak a fűzős, magasabb szárú cipőviselethez.
Harisnyájuk fehér fórharisnya, amit harisnyakötő gumival hordtak. Később a fehér harisnyát felváltották testszínű változatára az idősebbek.

Férfi viselet

A férfi viselet egyszerűbb, dísztelenebb, mint a női.
XX. Század elején kialakult viseletet szinte változtatás nélkül viselték a férfiak napjainkig. Még ma is látni idős parasztembereket ebben a viseletben, főleg egyházi ünnepek alkalmából.
„A férfi viselet alapanyagát is sokáig a házilag előállított kendervászon szolgáltatta. A felsőtesten viselt ing szabásvonalában szögletes vonalú volt. Ujja hosszú és bevarrott, majd később vállban erősen megráncolt. Az ujjakat „mandzetta” fogta össze. Az ingek gallérral nem rendelkeztek, keskeny pánttal leszegték őket. Elöl nyitottak voltak. A nyílás végét a has mentén egy keresztpánt zárta. Az ingek záródása egészen századunk elejéig madzaggal történt.”
Ehhez az inghez szűk vászongatyát hordtak. Ünnepre bőgatyát, melyet derékban redőztek. Egy-egy bőgatyához hat-hét szél vásznat vagy gyolcsot is felhasználtak.
A XIX. század végére már gombokkal záródó magas nyakú inget viseltek, melynek elejét lyukacsos kizárólag növényi motívumokkal tarkított fehér hímzés díszített. Az úgynevezett Kapos-menti fehér hímzés.
A hímzett ingek divatja az 1910-es évek körül lejárt. Helyette már gyolcsból készültek az ingek, elejüket dúsan díszítették gyári batisztcsipkével. Az ingeknek már visszahajtott gallérja is volt, de még mindig magasan gombolódtak. Ünnepi ruházatuk már fekete mellényes kabát, posztóruha. Hozzá hátul varrott, torokban erősen ráncolt, keményszárú csizmát hordtak. Ehhez kisszélű kalapot viseltek. Emellé rozmaringot vagy virágot tűztek.

Források:

Fotók: Fotolla

Leave a Reply

Your email address will not be published.